Ott voltam a végén.
Ott voltam, mikor Jézus veszített.
Ott voltam, mikor Buddha elesett.
Ott voltam, mikor az angyalok elhulltak.
S a lelkek mind magukra maradtak.

Itt állok, a végén.
Hideg minden, s kietlen.
Körülöttem sötét, a látóhatár végtelen.
Az út önmagába fordul, hiába taposom,
Csillagok kialszanak, fent magason.

Most itt vagyok,
S Nem tudom, mit mondjak neked,
És itt, ennek a piciny gyermeknek,
Mondjam, hogy minden rendben?
Hogyan, ha én sem hiszem?

De tudod mit?
Fogjátok meg erős kezem,
Tegyetek még egy kört az úton velem,
Hátha ezúttal megtalálom a kijáratot,
Legalább azt a kaput, amin kijuttok!

A félelem a legjobb barátom,
Ha velem van, óvatos vagyok.
Ha velem van, semmi sem ér váratlan.
Ha velem van, van időm átgondolni mit teszek.
Sokszor mentette meg az életem...

S a legnagyobb ellenségem?
Az önbizalom.
Mikor túl hangos, jönnek a meglepetések.
Ha mellettem ül az autóban, veszélyes vagyok.
Ha rá hallgatok, valakit megbántok.
Szinte mindig hazudik nekem...

Ezért szeretem az ismeretlent,
s kezdek aggódni, ha azt hiszem, mindent jól csinálok.

Sokan keresik magukban
a hőst, a katonát, a hódítót...

Keresik az uralkodót, a vezetőt,
minden dolog tudóját, a gyógyítót...

Én pedig a gyermeket nem találom lelkemben...

Sokan mondják: Illúzió az egész élet!
Aztán megkérdezem: És ezt hogy érted?
És jönnek a transzcendentális ezoterikus spirituális magaslatokba törő gumifogalmak és iszapos halként kezek közül kicsúszó, megfoghatatlan gondolat ömlenyek, melyekből kiderül: Az elbeszélőnek fogalma sincs mit jelent, hogy az egész élet egy illúzió...

De segítek!

Az egész élet illúzió, mert illúziókból táplálkozol.
Illúzió, hogy dühös vagy, mert megtanultad, hogy az adott helyzetre dühvel kell reagálnod. Mert úgy gondolod, most dühösnek kell lenned.

Illúzió, ha elkeseredsz, mert megtanultad, ha ezek az események fennállnak, akkor el kell keresned. Mert úgy gondolod, el kell keseredned.

Illúzió, ha büszke vagy, mert megtanultad, ha sikerülnek dolgok, illik büszkének lenned.

Illúzió a fájdalom, mert megtanultad, hogy ennek márpedig fájnia kell. Mert úgy gondolod, ez fáj.

Ha végiggondolod, nincs egész nap olyan érzés, ami őszinte lenne. Ami anélkül jönne, hogy elvárnád, most ennek jönnie kell.

Én ezt nevezem illúziónak. Illúzió a hazugság, amivel magadat áltatod, magadnak hazudsz, magadnak magyarázod meg, miért van jogod arra, hogy azt érezd, amit érezned kell. Aztán ezek az érzések alapozzák meg döntéseid, az egész életed.

Keresd meg az illúzió nélküli érzéseid! Nem lesz egyszerű, mert az illúzió, ha nincs, hiányzik, mint drogosnak a napi jussa. Nehéz, mert illúziók nélkül elsőre sivárnak tűnik minden. És oktalannak meg hiábavalónak. De ígérem, ha az első valós érzést megtalálod, az átütő erejű lesz. Megváltoztat mindent. Lehet, hogy lesz ami fájni fog, de lesz ami megmelengeti a lelked.

Ha megvolt az első, tudni fogod, hogy ez volt az.

És akkor megtetted az első lépést, hogy megismerd önmagad, és megtudd, hogy ki vagy. Az első lépést! Aztán jön a többi. És az út hosszú lesz, de megéri...

Mielőtt bekopogsz hozzám, döntsd el mit szeretnél!

Ha megerősítést szeretnél az igazadban: inkább menj, beszélgess az ivócimboráiddal.

Ha azt szeretnéd hallani, amit hallani szeretnél: menj kristálygömbös jósnőhöz.

Ha a látszatmegoldást szeretnél hallani: menj, hívd fel egy papot. 

Ha szeretnéd megtalálni a felelőst a problémáidra: menj a tüntetésekre.

Ha szeretnéd Te megoldani a saját problémáidat, akkor gyere.

De akkor dolgozni fogsz, miután kisírtad magad, mert összedőlt benned az értékrended.
S mikor levetkőzted az előítéleteid, szembe tudsz nézni saját magaddal és a hibáiddal, akkor majd szert teszel a képességre, hogy Te megoldd a Problémáidat. Mert a problémák a Tieid, nem másé.

Na, ebben tudok segíteni!

Jó lett volna, ha valaki fogja kezem,
Mikor épp a sötétben az utam keresem.
Jó lett volna, ha valaki kezet nyújt értem
Mikor tömegben álltam elveszetten.
Jó lett volna, ha apám erõs keze megtart,
Mikor mélység hívó hangja agyamba mart,
Jó lett volna... ha anyám megtanít szeretni,
Mikor már nem tudtam többé hinni.

Szeretni és hinni...
Hinni a szeretetben...
Jó lett volna...

Művészetem lelketlen fénytelensége
haloványan sötétlik a végtelenségbe.

Áttúrom zsebeimet hátha meglelem
elhagyott, megkopasztott lelkem.

Zsiványság álcájába bújt kincseim
húzzák mélybe görcsben álló kezeim.

Sötét a hold, nappal szemeim nem látnak
mert feláldoztam magam a legszebb csillagnak!

Már-már föladtam...
Tetteim, gondolataim életképtelenek,
Álmaim szürkék, porosak voltak, s jelentéktelenek.

Megadtam magamat
Az elnyomott hétköznapoknak.
Meghajtott fejjel írtam le a sorsomat.

De ahogy elkezdtél hozzám beszélni...
Ráébredtem, elzártam a lelkem.
Barikád mögött ültem, s onnan ki sem néztem.

Kilestem egy picit hát az ajtó mögül,
Szemem hunyorgott a fénybe,
S tucatnyi ember nyújtotta jobbját felém.

Nicsak! Barátok kik odakint várnak!
Egy a célunk, ugyanarról beszélünk,
Ugyanaz csábít, s egy irányba megyünk!

Gyertek hát keblemre barátaim,
Gyertek, töltök nektek, igyunk egyet!
Igyunk arra, hogy egy a szív, mi hajt minket!

Szeretnék hinni valamiben, az életben,
Szeretném hinni, hogy a végső válasz a szeretet
S, hogy a boldogság mindent feledtet.

Szeretnék hinni egy vallásban, az úr jóságában,
Szeretném hinni, hogy élni fogok a halál után,
S, hogy célba ér akár egyetlen imám.

Szeretnék hinni a békében, a végtelenben,
Szeretném hinni, hogy lesz majd megváltás,
S, hogy a harcom nem csupán kínlódás.

Szeretném elhinni, hogy van egy másik világ,
hogy az élet nem csupán születés s halál.

Szánalmas kis tudat az én jussom,
Az én e világi megvilágosodásom.

Értem a fekete lyukat, értem csillagokat,
Értem a gravitációt, az atomokat.
Értem a fény rezgését, értem az idő folyamát,
Értem az fizikai rendszerek mozgását.

Értem a kézzel fogható világ minden porcikáját,
Értem az egész univerzum, szövevényes húrhálóját,
Összeáll egy egésszé, összeáll egy rendszerré,
S kiszorul a helye hitnek, kiszorul a hely, mi Istené...

Agyam a hormonok, számítások halmazaként
állítják elő gondolataim írásba vetülő képét.
Hol van innen a lelkem?
Hol van innen az én Istenem?

Látom érzelmeim kémiáját, kedvem hormonjait,
Szinte hallom idegsejtjeim villámait.
Tudom milyen elven működik testem,
S tudom mily hatásokra ver szívem.

Szeretnék hinni valamiben......
De lassan nem marad hely a lelkemben,
Hová beférjen egy Isten.....
Egy angyal, egy őrdög.... semmi sem.

Tükörbe nézek, bámulom a szemben lévő arcot, 

Ki ez, honnan jött, és kivel vívott ekkora harcot,
Hogy így látszanak szemében azok a sebek,
Hol a mosoly, hol vannak a csillogó szemek?

Nem ismerem ezt az embert itt, nem látok mögé,
Hol született, ki nevelte, melyik vallás az övé?
Csupán a keserűséget látom arcvonásai közt,
Mi az, mi téged ennyire, ily mélyen meggyötört?

Összeszorul a szád, nem szólsz semmit,
Hadd fogjam meg kezed, mondd el a történetid,
Kezdd onnan, mikor még kisgyermek voltál,
Mikor éppen csak remeg? térdekkel először felálltál.

Ülj le mellém, mesélj, és sírj, ha elszorul a szíved,
Látni akarom a távolba szakadt lelked.
Minden szavadra kiéhezve, vágyakozva lesek,
Hiszen én vagyok az első, aki szeretlek...

Tudod milyen az, amikor a lelkedben megszakad valami?
Megszűnik létezni?
Az egyik pillanatban még minden rendben, minden olyan mint volt, a másikban pedig eltűnik?

Mint amikor látod a földre zuhanni a legszebb bögrédet, és a csattanáskor már tudod, hogy soha többé nem fogsz belőle kávét inni.

Mint amikor megkapod a felmondó leveledet és tudod, hogy nincs visszaút. Ami eddig, ha megkérdezték ki vagy, az első volt, mi eszedbe jutott, már nem te vagy.

Mint amikor az autód megcsúszik az úton, megtekered a kormányt, fékezel, de tudod, hogy az árokba fordul és már soha nem lesz olyan mint régen volt.

Mint amikor megkapod a hírt, hogy valaki, aki eddig közel állt hozzád, már nincs többé.

Akkor elveszted a lelked egy darabját.

S ha túl sokszor szakad meg valami,
Végén a lelkedből nem marad semmi.
Csak egy nagy üresség, ahol már nincs érzés, nincs szeretet, nincs öröm, nincs semmi.
Sem gyűlölet, sem harag... semmi.

Csak állsz, hagyod magad sodródni az árral, de már nem nyúlsz a partról benyúló ágakért.
Vergődsz a köveken bőrig ázva, míg le nem húz az áramlat, és eltűnsz a mélyben örökre.

Lelkem remegve sóhajt egyet,
Nagy levegőt vesz, s idesúgja neved.
Testem elerőtlenedik, remeg a kezem,
Mikor felsejlik csoda mosolyod előttem.
Rám emeled angyalszép tekinteted,
S meglátom aranyszín, finom lelkedet.
Határtalan fényáradat zúdul arcomra,
Körbeölel, megfog, testem körbefonja,
S boldogság árad szét buzgó ereimbe,
mikor megérzem a végtelent szemedbe,

S ráébredek, mily csodálatos is az én Asszonyom!

Zene tölti be a tudatom porlepte sarkait,
Szívemet dübörgésre buzdítja a ritmus,
Gerincemen pengeti a mester a dallamokat,
Lábam alatt nem érzem már a talajt,
Szárnyalok a szépség millió színében,
S lelkem örömtől kiállt fényév messzeségbe,

Van kivel mindezt megosztanom!

Sírnék...
Üvölteném ki a négy szent határnak,
Gyertek, gyertek ide hozzám, hadd szeresselek bennetek!
Gyertek, hadd simogassam meg gyönyörű arcotok!
Csodálatos lelketek hadd magasztaljam az egekig!
Hadd gyújtsak szép jóságotoknak csilagokig érő tüzet!
Engedjétek, hogy világra szóló szerelmetek óriás luftballonná fújjam, mely ha már több nem fér belé, majd kidurranjon és ezzek a boldog érzéssel beterítsen mindenkit!

Akár azt is, aki nem érdemes rá...
Igen, ha legalább egy percre, ő is hadd érezze, milyen mikor szeret, milyen, mikor szeretve van...

Van, hogy a lelkem pattanásig feszül,
Ujjaim görcsösen kaparják a szavakat
Gerincem húrjain a lendület bőgőzik
S fülem nem hallja az Isteni hangokat.

Szívem próbálja követni a napok sebességét,
Tüdőm zihálva kapkod a levegőért,
Izmaim ránganak, térdem, lábam remeg,
Egész testem imádkozik egy kis békéért.

Nem figyelek rá, meg sem hallom sírását,
Tükörben nem veszem észre hogy szememből
hiányzik minden szép, minden szeretet,
Kifacsarom az utolsó leheletet is testemből.

Gázra lépek, elpörög az összes kerék,
De ügyes vagyok, kormányba kapaszkodom,
Taposom tovább az ösvényt, hajtom magam,
Minden energiámat az aszfaltra tolom...

De állj! Egyszerre csak...

Valahol egy halk szót meghallok...

Nyelvemen szólít...

S hozzám szól biztosan...

Megállok pillanatra, de mást nem hallok...

Gondolkodom, mi volt az a szó,
Mit akarhatott tőlem, ki szólított?
Mi volt az a halk hang,
Mikor szólt, mit mondott?

Leülök, s elgondolkodom,
Miért nem járok lassabban,
Nem zuhannának el mellettem a képek,
Hallhatnám a hangokat, szólnának azok bármilyen halkan...

Gondolataimba merülve megmozdul a levegő mellettem,
Megjelenik egy szép angyal s rám emeli mosolyát...
Kitárja szárnyait, körülölel szeretetével, megnyugszik lelkem,
Szárnyai összefonódnak fejem felett, s már nem nyomom a gázt.

Elálmosodom, csak megbékélni szeretnék, aludni.
Összekuporodok a földön, mosolygok rá az életre,
lehunyom szemem, hisz biztonságban érzem magam,
s fejem alá anyám karját álmodhatom végre.

Gyönyörű zene kúszik lassan a fülembe,
Megsimogatja a koponyámat belülről,
Bizsergetve bekúszik a gerincembe,
S onnan aranyszínben árad ki az én testemből.

Az ég zenéje ez az Univerzum éneke,
S végre érzem a zsigereimben ott az Isten ereje...

Fázom,
A fagy jégvirágot rajzol bőrömre
Ahogy csontomban kúszik felfele.
Gondolataim tovább hűtik testemet,
Ahogy látok elmenni nagy életeket.

Látok ezer lábat, tapossák az útjaikat,
Néha megcsúsznak, néha megbotlanak.
Testet, karokat és fejeket hordanak,
Emberformát öltenek, így botorkálnak.

Szédelegnek az út két széle közt bénán,
Egymás sarkában taposnak némán.
Egyik s másik kilöki társát az útszélre,
S hogy ez fáj neki... nem veszik észre.

Meggyújtok értük egy csendes gyertyát,
Fényén át a tiszta utat talán meglátják.
Reménykedem, hogy legalább lábnyomaikat
itt hagyják késői unokáiknak.

Ha a több ezer lábból csak egy pár
Gyújtja meg saját lángját az útpadkán,
Már megérte fellobbantani a mécsesemet,
Még ha későn is, gyengén is tettem meg.

Nyitok egy sötét lapot lelkem könyvében
Számba veszem rajta ősiességem,
Méretet számítok emlékeim távlatáról,
s felsejlenek képek egy messzi világról.

Szólítanak onnan régmúlt szellemek
Hallgassam meg őket s figyeljek.
Kinyújtott kezükben aranytálca,
s abban fortyog minden ős lángja.

Nyújtják nekem, fogadjam tiszta szívvel,
Fogadjam részemmé, növeljem szeretettel.
Megköszönöm, hagyom had áradjon bennem,
S gyújtson hatalmas tüzet a lelkemben.

Dobbantok hatalmasat, beleremeg az ég,
Sziklaormok roppannak, jöhet az ellenség,
Ezer meg ezer ős serege áll mögöttem,
Óriás erejük egyszerre árad belőlem.

Számat nyitom, s az ő szavuk árad,
Karom kitárom, az formázza kardjukat.
Szívem ontja szép szívük szeretetét,
Szemem látja az ő világuk színét.

Együtt indulunk el harcra,
S együtt jutunk majd diadalra.

Talpam alatt zsenge fű roppan
Minden lépéssel egyre közelebb a lelkem,
Csendes fohászt mormolok magamban,
Keresztes fűzért forgatok kezemben.

Minden mozdulat lázas fájdalmat okoz,
Csukott szemem mögött színek zsibonganak
Minden lélegzettel szívem jobban dobog,
S erőm tüzes szárnyai lassan kibomlanak.

Fák szerető karjai finoman körülfonnak,
Szél simogatja verítékes homlokomat.
A közelből patak hangjai nyugtatnak,
s az Istenre bízom a sorsomat.