Angyalok vigyáznak odafentről,
Lelkem simogatják ujjbegyeik,
mikor harcolnom kell,
Szárnyuk suhogása rejt el a világ elől,
mikor menekülnöm kell,
Finom talpuk tapossák utamat előttem,
mikor mennem kell,
Szíveik apró rezzenései együtt ütnek szívemmel,
mikor szeretnem kell,
Halk szavaik csendes suttogása ad szót ajkaimba,
mikor felelnem kell.

Bohócok sokadalma táncol hazám büszke tetemén
Nagy orrú, piros cipőjükkel taposnak társaim fején.
Vihogva szórják a hamis, megfestett kártyákat
amikre mind sötét joker figurákat rajzoltak.

Kuncogva dörzsölik selyemkesztyűs kezeiket,
Kifiguráznak, aláznak minket és isteneinket,
mondjunk vagy tegyünk bármit, mi igaz vagy jó,
nekik csak egy a lényeg, zsebük dagadhasson.

Dagadjon is csak dagadjon a pénztárca, s hamarosan,
Mikor már mindegyikünk teste ott fekszik a porban
kivesézve, felkoncolva s megölve, mindentől megfosztva,
akkor majd a Bohócok egymásra maradnak, s néznek gyanakodva,

Arcukról lesápad a mosoly, lehullik a festék,
Sírásra torzul bamba arcuk, s mikor felismerték,
hogy a másik bohócnak jobban dagad a zsebe,
rekedt kiáltással egymásnak rontanak sebtébe.

Felkoncolják egymást is, saját arcukba taposnak,
Végtagjaik törnek, fogaik kitörnek, s ütések csattannak.
Mígnem az utolsó, aki marad, halálos sebet szerezve
kuporgatja zsebe tartalmát a véres padlóról össze.

Mikor az utolsó Bohóc sóhajtozik a nyereményén,
Akkor valaki hazámfiaiból megmozdul a kupac mélyén.
Ezer sebtől legyengülve, de feltápászkodik,
Figyeli a Bohócot, közbe meg-meg csuklik.

Megcsóválja csapzott fejét, megfordul,
Otthagyja szerencsétlent, s bicegve elindul
Ha kijáratot eléri végre megmenekül,
S boldogulni fog majd a Bohóc nélkül.

Pár perc múlva ismét valaki előmászik.
Felkel aztán még valaki, s őt is követi egy másik.
Véreznek ők is, de életben maradnak.
Lassan az összes felkel, s mindent otthagynak.

A Bohóc halálos vergődésében tudatára lel,
Hogy zsebe tartalma senkinek sem kell.
Értéktelen így, s ha nem kell senkinek,
hát neki akkor meg minek?

Mások Istenéhez fohászkodik, hogy segítsen rajta,
Értékei elvesztek, de még kellene maradnia.
A Mi Istenünk meghallgatja,
S magához hívja elszámolásra...

Otthon Voltam...

Ahol a hegy értem ontja hűs forrását,
hol a fenyők nekem sírják az ég bánatát.
Szívem együtt dobbant az anyaföld lelkével,
S Tűzből támadt esőben szálltam barátaim énekével.

Otthon voltam...

Hol ha magasba nyújtom kezem,
S Isten oly közel van, hogy arcát érinthetem.
Hol közelebb került hozzám Anyám is Apám is,
Minden, mi földből s égből született, s még talán én is.

Otthon voltam...

Veled, ki otthonom része vagy,
Veled, ki gyermekemnek életet ad.
Veled, kinek mosolyomat szeretettel adom,
kivel együtt szívtam a fenyők illatát fent a hegyormon.

Otthon voltam...

Hosszú évek óta újra boldogan zúgott fodrozódva
lelkemnek hűvös madárcsicsergéstől zengő patakja,
Óriásfenyők vigyázták Istentől kapott szeretetem
ibolyaszínben forrongó földöntúli lángját, mi átjárja testem.

Otthon voltam...
Köszönöm neked Istenem,
köszönöm neked Szerelmem,
s köszönöm neked én Hazám...

Nimród csillagfényű tüzéből kipattant
Ősi harcos vérből származó. hazám fia vagyok.
Külföldi gének küzdenek bőröm alatt,
s mégis a kárpátok örök sarjának maradok.

Markomban anyaföldem porát tartom,
Istentől fosztott múlttalan, sivár hazám lelke ez,
Torkomat sírás szorongatja, könnyem földnek adom,
S Boldog Szűz anyám testét újra teremtem.

Két kézzel gyúrok új életet a testbe,
kicsiny, száraz, virágzó ködöt sírok lélek házának,
S kérem, hogy a többi Magyar is ezt tegye,
Megszenvedett munkával adja szívét országának.

Istenünket kérem, Mária országa újra szép legyen,
Atilla igazsága legyen jussa mindenkinek,
Az örök harag, gyűlölet helyébe szeretet lépjen,
S Szent László ereje álljon elő példaképünknek.

Napunk tüze élethozó erejével süsse földjeink,
hol teremjenek gyümölcseink miket Istenünk adott ,
Büszke hazánkban születhessenek gyermekeink,
Akiket Boldog Asszonyunk szeretetéből nekünk adott.

Lassan serceg a falon a vakolat,
Múlik az idő, és veszendőbe megy minden.
Könnyek próbálják mardosni torkomat,
de nincs miért erőltetnem, nincsen.

Tagadom az életet, hisz nincstelen vagyok,
nem adtam semmit, mi örökkévaló,
s nincs mi múlandó, amit birtokolhatok,
csak én vagyok, a tévedten bolyongó.

Mióta anyám keblén világra jöttem,
ez országnak adósa lettem, s adóm csak nő.
időközben vajmi keveset teremtettem,
s számláim, tartozásaim mértéke rettentő.

Mit is teremthetnék, mi örök, s minek?
Kis idő múlva nem lesznek kiket érdekeljen,
mikor nem létező unokáim idői letelnek,
ugyan kinek hoznék változást életében?

Kit fog érdekelni majd egy Udvari Bolond,
kinek nyomtalan tűnt el minden dolga,
Nem lesz egy lélek sem, ki érte könnyet ont,
nem fog róla szólni sem mese, sem monda.

Sikolyt hallok visszhangozni a sötét falak között
Vesét rázó hörgéssel átitatott nyomorral ötvözött
Egyedülléttől görcsben kínlódó hangok ezek,
Melyek keserűséggel és kínnal zengetik az eget.
Tizenötmillió haldokló ősi madár énekét hallom távolról
mit akkor fognak énekelni, mikor felébrednek halottikból.

Csendben koppan, a fényben csengő,
Csodából és csillagokból testet öltő.
Káprázatos szarva ezüstként villámló,
Égről néző gyöngyszemét felém villantó.

- Vigyázom rád, míg ösvényemen tartod lépted.
- Veled ügetek, s követem lelkedet.

Megsuhintja napból font fejdíszét,
s útnak indul a holdhoz, követve lelkét,
a Nagy Gágogóét.

Előveszem fiókomból az egyik sokat látott, írószerem,
lassan, óvatosan ujjaim között megpergetem.

Fáradt vagyok, pislákoló tekintetem elakad,
Csak bóbiskolok, figyelmem s agyam hallgatag.

Ásítok, szívem is lassabban üti a ritmusát,
Gondolataim zavarosak, de mégis tiszták.

Kontrasztos képek lebegnek égő szemeimben,
Vetítővászonra vetül, mi fáj nekem a szívemben.

Álmom kínokat rajzol a nagy világról,
Ha tehetném, hát sikítanék a fájdalomtól.

Embereket látok, kik a vasat verik pár garasért,
Tudatlan sötétben adják meg magukat valamiért,
Miből aztán futja talán valami ez világi jóra,
Amit habzsolnak évekig, míg kattog az óra.

A vas csapkodása veszi el erejüket, s idejüket,
Hallani nem hallanak, hisz mindük süket.
Nem beszélnek asszonnyal, sem gyermekkel,
S ami a legrosszabb... Nem beszélnek Istennel.

Mérgemben megragadom hát a tollamat,
Odavágom a papírosra, táncoljon hát a gondolat!

Világ kovácsai, minek ütitek mindíg a vasat?
Mit gondoltok, kié ez az ostoba akarat?
Hagyd azt a lángoló vasat pihenni,
Hiszen az acél is akkor jó, ha hagyod kihűlni.

Ha kihűlt, újra felhevíted, s rendesen megedzed,
Minél többet pihensz, annál kitartóbb lesz a kezed,
S minél tovább bírod, úgy lesz nemesebb a munkád,
Végy vissza hát, ne kergesd a szomszédaid álmát.

S míg pihenődet töltöd, talán lesz pár perced,
mikor bánatodat asszonyoddal megbeszélheted,
Gyermekeidnek olvashatsz szép verseket,
S megismerheted a te Istenedet...

Fáradságtól remegő kezemből esik ki a nemes penna,
De hagyok még időt rá, hogy Istenemmel beszéljek...
Még ma...

Végtelen léptek koppannak ajtóm előtt,
Recsegve sercegve nyílik a tompa zár,
A sötétben még sötétebb alak áll,
Ki az, ki éjnek közepén hozzám eljött?

Nyílnak az ajkai, szólása kusza s zavaros,
Nem értem nyelvét, mit mondani szeretne.
Arca rezdülését lesem értelmet keresve,
Minden szava száraz, mégis harmatos.

Lelkem árnya ő, mi sötét s tétova,
éj-színe zárt szemhéjamon is átsüt,
Lépte minden visszhangja tarkón üt,
Mellkasomban zeng összes sötét gondolata.

Sóhajt, karját Krisztusként tartja az égnek
Szeme tükrének lángjai magasra csapnak
Testét elborítja vakító fénye a napnak,
Míg ott áll, torkából felszakad az angyali ének.

"Elhozom neked a fényt, a te fényedet,
mely mindig a tied volt, lelkedben égett,
mi tűzből és sápadt fényből keletkezett,
Hozzád aranyszőrű paripa hátán érkezett."

Még egy pillantást vetett lelkemre,
majd sietve távozva hagyja itt a meleget.
Hagyott még maga mögött bíbor vöröset,
S csontig vésett pecsétet az életemre.

Uram,
Megtanultuk már az alázatot.

Mikor itthon otthonra leltünk,
Barbárok hagyták parlagon földünk,
Adtunk neki Színes életet, csodás lelket,
Milliónyi erős és büszke gyermeket.

Szomszédainkkal barátként boroztunk,
S lányaikkal mézes menyegzőket tartottunk.
Az erdők felkínálták nekünk vadjaikat,
S vizek adták nekünk seregnyi halaikat.

Országunk íratlan szittya törvények tartották,
S igazságainkat messzi földre elhallották.
Volt Istenünk, volt házunk, volt népünk,
Voltak barátaink, volt gyermekünk.

Majd jött idegen fertő, idegen gyűlölet
S megfertőzte fiainkat, a védtelen lelkeket,
Kik idegeneket hoztak otthonainkba,
Vassal és haraggal üldöztek rabsorsba.

Véres játszótere lettünk Európának,
Ennek a romlástól forrongó katlannak.
Hazudtak, öltek idegenek földjeinkért,
Raboltak, fosztottak minket kincseinkért.

Leányaink, anyáink, őseink meggyalázták,
Erdeink, hegyeink, folyóink pusztították.
Nevünk megváltoztatták, meséinket tagadták,
Saját sírjainkat két kezünkkel ásatták.

Határaink évszázadok alatt vért hasítottak,
Mikor idegen ellenségeket megállítottak.
Magyar vért áldoztunk Európa asztalán,
S így más idegenek népét mentettük talán.

Aztán a megmentett idegen népek jöttek,
S megmaradt határainkra jogot követeltek.
Maguknak elvették hegyeinket, bányáinkat,
S meggyalázták ezeréves hagyományainkat.

Rabsorsban, nyelv nélkül, isten nélkül
Miközben a tapostak mindenestül,
Népünket emlékek tartották életben
Bízva a szabadságban és Istenben.

Hosszú ezer év alatt,
Megtanultuk az alázatot...

Uram, segíts meg népemet
Ismét büszkén viselni e szent nevet,
Segítsd szent országunk, s szent koronánk,
Segíts, hogy ismét Magyar legyen a hazánk!

Hisz megtanultuk az alázatot...

Érzem a Magyarok illatát,
Érzem a hűvös októberi szabadság
Csontig hatoló, didergő hidegét.

Látom a Magyarok arcát,
Amint remény deríti mosolyra,
Mindük kínoktól gyötört szemét.

Hallom a Magyarok Himnuszát,
Ahogy tizenötmillió ősi hazafi,
Együtt kínálja hazájának lelkét,

Egyszerre veri a ritmusát
Minden Magyar szív, s érzi mindenki
Erei lüktetésében Magyarország szeretetét.

Valamiért zsibbadt talpamat hideg,
Zsibongó lángnyelvek nyaldossák.
Lélegzetemet lassítják a mérgek,
Mik bágyadt gondolataim akadályozzák.

Körülöttem a világ homályba veszve,
Zavarodottan pihegő légzésemmel,
Taszít a világ szélére eszem vesztve,
Mikor megérintem az arcod kezemmel,

S arra gondolok,
Hogy milyen szerencsés vagyok!

Lelkem porban fekszik legyőzötten,
Régmúlt szép remények feledett homályában.
Testem ernyedten oszlik a zord tengerben,
Gondolataim tompán zümmögnek a világ zavarában.

Üvöltenék, de nincs mit kiáltsak.
Hangszálaim elkoptak, szakadtak.
Rég megvertek, s magasról ledobtak,
Csak hagyj, hogy meghalhassak.

Egy kicsiny szellő hangjai felém szállnak,
Világtalan szemeimbe szivárványszínek
Milliónyi zajával tarkómig hasítanak,
S szikrát gyújtva keltik életre tüzét szívemnek...

Talán megmaradok...

Szomorú vagyok,
Mert az emberek vakok,
Süketek és sánták.
Minden percük ármány.

S kiknek lelkük fénylik,
Mint ahogy a Tejút porzik,
Ők halovány gyertyalángok
A rettentő sötét égbolton...

Lüktet a vállamon a világ minden fájdalma
Erőtlenül reszket kezem,
Ujjaim porrá zúzta a gonosz örlő malma.

Fel kellene emelkednem,
Ki, ki a vértől duzzasztott hömpölygő sárból.
Felkapaszkodom a parton,
Ki kell aszabadulnom e feneketlen sírból

Görcsös inakkal markolom
Az álnokul csúszós köveket és megrontott gyökereket.
Minden centiméterért
Vérrel és testemből szakadó húscafatokkal fizetek.

Már nem kérdem, miért.
A világ nyakamba akasztja még több gondját,
Körmöm szakad, én visszahullok.

De a kínokat levetkezem, s rajtuk taposva
Újra nekivágok...

Lüktet a vállamon a világ minden fájdalma
Erőtlenül reszket kezem,
Ujjaim porrá zúzta a gonosz őrlő malma.

Fel kellene emelkednem,
Ki, ki a vértől duzzasztott hömpölygő sárból.
Felkapaszkodom a parton,
Ki kell szabadulnom e feneketlen sírból

Görcsös inakkal markolom
Az álnokul csúszós köveket és megrontott gyökereket.
Minden centiméterért
Vérrel és testemből szakadó húscafatokkal fizetek.

Már nem kérdem, miért.
A világ nyakamba akasztja még több gondját,
Körmöm szakad, én visszahullok.

De a kínokat levetkezem, s rajtuk taposva
Újra nekivágok...

Kint Vihar tombol.
Vörösen Lángol a határvonal,
A tűz felett sötét hadsereg vonul.
Apró sárga szemek figyelik lélegzetem,
Csontomig szakít a hideg testemben.
A gonosz szagát hozza a szél,
Megkínzott testemből elfolyik a vér.
Szédülök, térdem megremeg,
A harc egyedül nem megy...

Eladtam a lelkem az Őrdögnek
Két kezemmel keverem
Fekáliáját e meggyötört népnek
Miből egyre csak több terem

Mindennap ütöm a véres vasat,
Minden eszközzel mit megszerzek,
lapátolom, gyúrom e sarat,
Benne holnapra elsüppedek.

Sorban állok, éhesek sorában,
kik várják, hogy étvágyuk csillapítsák,
Hogy az a következő sorig kitartson,
S közben egymást tapossák.

Nem látják a sort, hogy az végtelen
Rég elfeledték, hogy lehet választani...
Én még látom a sort...
Tudom honnan kell kiállni.