Kis esőcsepp lehullik a kőre,
Megrázza magát, felmosolyog a Holdra.
Visszatekint rá a Hold sápadt bőre,
Megáldja őt, és elengedi útjára.

Elindul halovány csillogásával,
Zöldellő levélre téved,
Ajándékoz magából a fának,
S felemagával tovacseppen.

Belekap a szél, elrepíti,
Nekicsapja egy szőrös kis lénynek,
Apró részeivel testét diszíti,
S újra átadja magát a létnek.

Sivár utakat járva vánszorog,
Kúszik előre töretlenül,
Lassan, hangtalanul csobog,
S megáldja a földet önzetlenül.

Nehezen, szenvedve kerül előbbre,
Míg egyre csak ad magából,
Mosolyog, felnéz az égre szeretve,
Felzizzent egy bogarat álmából.

A bogár felkapja a hátára,
Felszáll vele, fel az égnek,
A Hold csillogása köszön róla,
Köszöni az ég ajándékát a Földnek.

Lehull az esőcsepp a bogárról,
Zuhan lefele nagy sebesen,
Nem tudja mit várhat a sorsától,
Várja jövőjét félénken.

Úgy érzi közeleg a végzete,
Fél, retteg, hogy vége mindennek,
Rövid volt szeretett élete,
Hiába adott, tervei megfeneklenek.

Belecsobban a nagy folyóba,
Csodálkozva egyesül társaival,
Boldogan csatlakozik a folyamba,
S együtt hömpölyög a Holddal.

Mosolyog, hagyja, hogy gördüljön,
Együtt milliónyi csepptársaival,
Eltelik fénnyel, tudja mi jön,
Boldogan azonosul a világ csodáival.

Érzelmei, szeretete összefonódnak,
Együtt töltik el a világot Boldogsággal,
Erejük százmillióra sokszorozódnak,
Őszintén egyé válnak a világgal.

Beteljesült a kis csepp sorsa,
A világnak szeretetet és életet adnak,
Boldog szívvel mosolyog a Holdra,
S köszöni a legnagyobb ajándékot: Hogy Adhat!

A Bolond meghódította úrnőjét,
S vele tölti a napok éjjelét.

Szíve rózsaszín malacok hátán száll,
S a csillagos égig meg sem áll,
Leküzd minden akadályt,
Szárnyak suhogásából úrnőjéért kiált.

A kiáltás elkerüli méltatlan füleket,
S az úrnő ajtaján csenget.

A Bolond és társa titokban összebújnak,
S a mókás malacok szíveket lopnak,
Hogy elvigyék őket minél messzebre,
Hol senki nem találhat szerelmükre.