Sikolyt hallok visszhangozni a sötét falak között
Vesét rázó hörgéssel átitatott nyomorral ötvözött
Egyedülléttől görcsben kínlódó hangok ezek,
Melyek keserűséggel és kínnal zengetik az eget.
Tizenötmillió haldokló ősi madár énekét hallom távolról
mit akkor fognak énekelni, mikor felébrednek halottikból.

Csendben koppan, a fényben csengő,
Csodából és csillagokból testet öltő.
Káprázatos szarva ezüstként villámló,
Égről néző gyöngyszemét felém villantó.

- Vigyázom rád, míg ösvényemen tartod lépted.
- Veled ügetek, s követem lelkedet.

Megsuhintja napból font fejdíszét,
s útnak indul a holdhoz, követve lelkét,
a Nagy Gágogóét.

Előveszem fiókomból az egyik sokat látott, írószerem,
lassan, óvatosan ujjaim között megpergetem.

Fáradt vagyok, pislákoló tekintetem elakad,
Csak bóbiskolok, figyelmem s agyam hallgatag.

Ásítok, szívem is lassabban üti a ritmusát,
Gondolataim zavarosak, de mégis tiszták.

Kontrasztos képek lebegnek égő szemeimben,
Vetítővászonra vetül, mi fáj nekem a szívemben.

Álmom kínokat rajzol a nagy világról,
Ha tehetném, hát sikítanék a fájdalomtól.

Embereket látok, kik a vasat verik pár garasért,
Tudatlan sötétben adják meg magukat valamiért,
Miből aztán futja talán valami ez világi jóra,
Amit habzsolnak évekig, míg kattog az óra.

A vas csapkodása veszi el erejüket, s idejüket,
Hallani nem hallanak, hisz mindük süket.
Nem beszélnek asszonnyal, sem gyermekkel,
S ami a legrosszabb... Nem beszélnek Istennel.

Mérgemben megragadom hát a tollamat,
Odavágom a papírosra, táncoljon hát a gondolat!

Világ kovácsai, minek ütitek mindíg a vasat?
Mit gondoltok, kié ez az ostoba akarat?
Hagyd azt a lángoló vasat pihenni,
Hiszen az acél is akkor jó, ha hagyod kihűlni.

Ha kihűlt, újra felhevíted, s rendesen megedzed,
Minél többet pihensz, annál kitartóbb lesz a kezed,
S minél tovább bírod, úgy lesz nemesebb a munkád,
Végy vissza hát, ne kergesd a szomszédaid álmát.

S míg pihenődet töltöd, talán lesz pár perced,
mikor bánatodat asszonyoddal megbeszélheted,
Gyermekeidnek olvashatsz szép verseket,
S megismerheted a te Istenedet...

Fáradságtól remegő kezemből esik ki a nemes penna,
De hagyok még időt rá, hogy Istenemmel beszéljek...
Még ma...

Végtelen léptek koppannak ajtóm előtt,
Recsegve sercegve nyílik a tompa zár,
A sötétben még sötétebb alak áll,
Ki az, ki éjnek közepén hozzám eljött?

Nyílnak az ajkai, szólása kusza s zavaros,
Nem értem nyelvét, mit mondani szeretne.
Arca rezdülését lesem értelmet keresve,
Minden szava száraz, mégis harmatos.

Lelkem árnya ő, mi sötét s tétova,
éj-színe zárt szemhéjamon is átsüt,
Lépte minden visszhangja tarkón üt,
Mellkasomban zeng összes sötét gondolata.

Sóhajt, karját Krisztusként tartja az égnek
Szeme tükrének lángjai magasra csapnak
Testét elborítja vakító fénye a napnak,
Míg ott áll, torkából felszakad az angyali ének.

"Elhozom neked a fényt, a te fényedet,
mely mindig a tied volt, lelkedben égett,
mi tűzből és sápadt fényből keletkezett,
Hozzád aranyszőrű paripa hátán érkezett."

Még egy pillantást vetett lelkemre,
majd sietve távozva hagyja itt a meleget.
Hagyott még maga mögött bíbor vöröset,
S csontig vésett pecsétet az életemre.

Uram,
Megtanultuk már az alázatot.

Mikor itthon otthonra leltünk,
Barbárok hagyták parlagon földünk,
Adtunk neki Színes életet, csodás lelket,
Milliónyi erős és büszke gyermeket.

Szomszédainkkal barátként boroztunk,
S lányaikkal mézes menyegzőket tartottunk.
Az erdők felkínálták nekünk vadjaikat,
S vizek adták nekünk seregnyi halaikat.

Országunk íratlan szittya törvények tartották,
S igazságainkat messzi földre elhallották.
Volt Istenünk, volt házunk, volt népünk,
Voltak barátaink, volt gyermekünk.

Majd jött idegen fertő, idegen gyűlölet
S megfertőzte fiainkat, a védtelen lelkeket,
Kik idegeneket hoztak otthonainkba,
Vassal és haraggal üldöztek rabsorsba.

Véres játszótere lettünk Európának,
Ennek a romlástól forrongó katlannak.
Hazudtak, öltek idegenek földjeinkért,
Raboltak, fosztottak minket kincseinkért.

Leányaink, anyáink, őseink meggyalázták,
Erdeink, hegyeink, folyóink pusztították.
Nevünk megváltoztatták, meséinket tagadták,
Saját sírjainkat két kezünkkel ásatták.

Határaink évszázadok alatt vért hasítottak,
Mikor idegen ellenségeket megállítottak.
Magyar vért áldoztunk Európa asztalán,
S így más idegenek népét mentettük talán.

Aztán a megmentett idegen népek jöttek,
S megmaradt határainkra jogot követeltek.
Maguknak elvették hegyeinket, bányáinkat,
S meggyalázták ezeréves hagyományainkat.

Rabsorsban, nyelv nélkül, isten nélkül
Miközben a tapostak mindenestül,
Népünket emlékek tartották életben
Bízva a szabadságban és Istenben.

Hosszú ezer év alatt,
Megtanultuk az alázatot...

Uram, segíts meg népemet
Ismét büszkén viselni e szent nevet,
Segítsd szent országunk, s szent koronánk,
Segíts, hogy ismét Magyar legyen a hazánk!

Hisz megtanultuk az alázatot...

Érzem a Magyarok illatát,
Érzem a hűvös októberi szabadság
Csontig hatoló, didergő hidegét.

Látom a Magyarok arcát,
Amint remény deríti mosolyra,
Mindük kínoktól gyötört szemét.

Hallom a Magyarok Himnuszát,
Ahogy tizenötmillió ősi hazafi,
Együtt kínálja hazájának lelkét,

Egyszerre veri a ritmusát
Minden Magyar szív, s érzi mindenki
Erei lüktetésében Magyarország szeretetét.

Valamiért zsibbadt talpamat hideg,
Zsibongó lángnyelvek nyaldossák.
Lélegzetemet lassítják a mérgek,
Mik bágyadt gondolataim akadályozzák.

Körülöttem a világ homályba veszve,
Zavarodottan pihegő légzésemmel,
Taszít a világ szélére eszem vesztve,
Mikor megérintem az arcod kezemmel,

S arra gondolok,
Hogy milyen szerencsés vagyok!

Lelkem porban fekszik legyőzötten,
Régmúlt szép remények feledett homályában.
Testem ernyedten oszlik a zord tengerben,
Gondolataim tompán zümmögnek a világ zavarában.

Üvöltenék, de nincs mit kiáltsak.
Hangszálaim elkoptak, szakadtak.
Rég megvertek, s magasról ledobtak,
Csak hagyj, hogy meghalhassak.

Egy kicsiny szellő hangjai felém szállnak,
Világtalan szemeimbe szivárványszínek
Milliónyi zajával tarkómig hasítanak,
S szikrát gyújtva keltik életre tüzét szívemnek...

Talán megmaradok...

Szomorú vagyok,
Mert az emberek vakok,
Süketek és sánták.
Minden percük ármány.

S kiknek lelkük fénylik,
Mint ahogy a Tejút porzik,
Ők halovány gyertyalángok
A rettentő sötét égbolton...

Lüktet a vállamon a világ minden fájdalma
Erőtlenül reszket kezem,
Ujjaim porrá zúzta a gonosz örlő malma.

Fel kellene emelkednem,
Ki, ki a vértől duzzasztott hömpölygő sárból.
Felkapaszkodom a parton,
Ki kell aszabadulnom e feneketlen sírból

Görcsös inakkal markolom
Az álnokul csúszós köveket és megrontott gyökereket.
Minden centiméterért
Vérrel és testemből szakadó húscafatokkal fizetek.

Már nem kérdem, miért.
A világ nyakamba akasztja még több gondját,
Körmöm szakad, én visszahullok.

De a kínokat levetkezem, s rajtuk taposva
Újra nekivágok...

Lüktet a vállamon a világ minden fájdalma
Erőtlenül reszket kezem,
Ujjaim porrá zúzta a gonosz őrlő malma.

Fel kellene emelkednem,
Ki, ki a vértől duzzasztott hömpölygő sárból.
Felkapaszkodom a parton,
Ki kell szabadulnom e feneketlen sírból

Görcsös inakkal markolom
Az álnokul csúszós köveket és megrontott gyökereket.
Minden centiméterért
Vérrel és testemből szakadó húscafatokkal fizetek.

Már nem kérdem, miért.
A világ nyakamba akasztja még több gondját,
Körmöm szakad, én visszahullok.

De a kínokat levetkezem, s rajtuk taposva
Újra nekivágok...

Kint Vihar tombol.
Vörösen Lángol a határvonal,
A tűz felett sötét hadsereg vonul.
Apró sárga szemek figyelik lélegzetem,
Csontomig szakít a hideg testemben.
A gonosz szagát hozza a szél,
Megkínzott testemből elfolyik a vér.
Szédülök, térdem megremeg,
A harc egyedül nem megy...

Eladtam a lelkem az Őrdögnek
Két kezemmel keverem
Fekáliáját e meggyötört népnek
Miből egyre csak több terem

Mindennap ütöm a véres vasat,
Minden eszközzel mit megszerzek,
lapátolom, gyúrom e sarat,
Benne holnapra elsüppedek.

Sorban állok, éhesek sorában,
kik várják, hogy étvágyuk csillapítsák,
Hogy az a következő sorig kitartson,
S közben egymást tapossák.

Nem látják a sort, hogy az végtelen
Rég elfeledték, hogy lehet választani...
Én még látom a sort...
Tudom honnan kell kiállni.

Kis esőcsepp lehullik a kőre,
Megrázza magát, felmosolyog a Holdra.
Visszatekint rá a Hold sápadt bőre,
Megáldja őt, és elengedi útjára.

Elindul halovány csillogásával,
Zöldellő levélre téved,
Ajándékoz magából a fának,
S felemagával tovacseppen.

Belekap a szél, elrepíti,
Nekicsapja egy szőrös kis lénynek,
Apró részeivel testét diszíti,
S újra átadja magát a létnek.

Sivár utakat járva vánszorog,
Kúszik előre töretlenül,
Lassan, hangtalanul csobog,
S megáldja a földet önzetlenül.

Nehezen, szenvedve kerül előbbre,
Míg egyre csak ad magából,
Mosolyog, felnéz az égre szeretve,
Felzizzent egy bogarat álmából.

A bogár felkapja a hátára,
Felszáll vele, fel az égnek,
A Hold csillogása köszön róla,
Köszöni az ég ajándékát a Földnek.

Lehull az esőcsepp a bogárról,
Zuhan lefele nagy sebesen,
Nem tudja mit várhat a sorsától,
Várja jövőjét félénken.

Úgy érzi közeleg a végzete,
Fél, retteg, hogy vége mindennek,
Rövid volt szeretett élete,
Hiába adott, tervei megfeneklenek.

Belecsobban a nagy folyóba,
Csodálkozva egyesül társaival,
Boldogan csatlakozik a folyamba,
S együtt hömpölyög a Holddal.

Mosolyog, hagyja, hogy gördüljön,
Együtt milliónyi csepptársaival,
Eltelik fénnyel, tudja mi jön,
Boldogan azonosul a világ csodáival.

Érzelmei, szeretete összefonódnak,
Együtt töltik el a világot Boldogsággal,
Erejük százmillióra sokszorozódnak,
Őszintén egyé válnak a világgal.

Beteljesült a kis csepp sorsa,
A világnak szeretetet és életet adnak,
Boldog szívvel mosolyog a Holdra,
S köszöni a legnagyobb ajándékot: Hogy Adhat!

A Bolond meghódította úrnőjét,
S vele tölti a napok éjjelét.

Szíve rózsaszín malacok hátán száll,
S a csillagos égig meg sem áll,
Leküzd minden akadályt,
Szárnyak suhogásából úrnőjéért kiált.

A kiáltás elkerüli méltatlan füleket,
S az úrnő ajtaján csenget.

A Bolond és társa titokban összebújnak,
S a mókás malacok szíveket lopnak,
Hogy elvigyék őket minél messzebre,
Hol senki nem találhat szerelmükre.