Fázom,
A fagy jégvirágot rajzol bőrömre
Ahogy csontomban kúszik felfele.
Gondolataim tovább hűtik testemet,
Ahogy látok elmenni nagy életeket.

Látok ezer lábat, tapossák az útjaikat,
Néha megcsúsznak, néha megbotlanak.
Testet, karokat és fejeket hordanak,
Emberformát öltenek, így botorkálnak.

Szédelegnek az út két széle közt bénán,
Egymás sarkában taposnak némán.
Egyik s másik kilöki társát az útszélre,
S hogy ez fáj neki... nem veszik észre.

Meggyújtok értük egy csendes gyertyát,
Fényén át a tiszta utat talán meglátják.
Reménykedem, hogy legalább lábnyomaikat
itt hagyják késői unokáiknak.

Ha a több ezer lábból csak egy pár
Gyújtja meg saját lángját az útpadkán,
Már megérte fellobbantani a mécsesemet,
Még ha későn is, gyengén is tettem meg.