Már-már föladtam...
Tetteim, gondolataim életképtelenek,
Álmaim szürkék, porosak voltak, s jelentéktelenek.

Megadtam magamat
Az elnyomott hétköznapoknak.
Meghajtott fejjel írtam le a sorsomat.

De ahogy elkezdtél hozzám beszélni...
Ráébredtem, elzártam a lelkem.
Barikád mögött ültem, s onnan ki sem néztem.

Kilestem egy picit hát az ajtó mögül,
Szemem hunyorgott a fénybe,
S tucatnyi ember nyújtotta jobbját felém.

Nicsak! Barátok kik odakint várnak!
Egy a célunk, ugyanarról beszélünk,
Ugyanaz csábít, s egy irányba megyünk!

Gyertek hát keblemre barátaim,
Gyertek, töltök nektek, igyunk egyet!
Igyunk arra, hogy egy a szív, mi hajt minket!