Végtelen léptek koppannak ajtóm előtt,
Recsegve sercegve nyílik a tompa zár,
A sötétben még sötétebb alak áll,
Ki az, ki éjnek közepén hozzám eljött?

Nyílnak az ajkai, szólása kusza s zavaros,
Nem értem nyelvét, mit mondani szeretne.
Arca rezdülését lesem értelmet keresve,
Minden szava száraz, mégis harmatos.

Lelkem árnya ő, mi sötét s tétova,
éj-színe zárt szemhéjamon is átsüt,
Lépte minden visszhangja tarkón üt,
Mellkasomban zeng összes sötét gondolata.

Sóhajt, karját Krisztusként tartja az égnek
Szeme tükrének lángjai magasra csapnak
Testét elborítja vakító fénye a napnak,
Míg ott áll, torkából felszakad az angyali ének.

"Elhozom neked a fényt, a te fényedet,
mely mindig a tied volt, lelkedben égett,
mi tűzből és sápadt fényből keletkezett,
Hozzád aranyszőrű paripa hátán érkezett."

Még egy pillantást vetett lelkemre,
majd sietve távozva hagyja itt a meleget.
Hagyott még maga mögött bíbor vöröset,
S csontig vésett pecsétet az életemre.