Előveszem fiókomból az egyik sokat látott, írószerem,
lassan, óvatosan ujjaim között megpergetem.

Fáradt vagyok, pislákoló tekintetem elakad,
Csak bóbiskolok, figyelmem s agyam hallgatag.

Ásítok, szívem is lassabban üti a ritmusát,
Gondolataim zavarosak, de mégis tiszták.

Kontrasztos képek lebegnek égő szemeimben,
Vetítővászonra vetül, mi fáj nekem a szívemben.

Álmom kínokat rajzol a nagy világról,
Ha tehetném, hát sikítanék a fájdalomtól.

Embereket látok, kik a vasat verik pár garasért,
Tudatlan sötétben adják meg magukat valamiért,
Miből aztán futja talán valami ez világi jóra,
Amit habzsolnak évekig, míg kattog az óra.

A vas csapkodása veszi el erejüket, s idejüket,
Hallani nem hallanak, hisz mindük süket.
Nem beszélnek asszonnyal, sem gyermekkel,
S ami a legrosszabb... Nem beszélnek Istennel.

Mérgemben megragadom hát a tollamat,
Odavágom a papírosra, táncoljon hát a gondolat!

Világ kovácsai, minek ütitek mindíg a vasat?
Mit gondoltok, kié ez az ostoba akarat?
Hagyd azt a lángoló vasat pihenni,
Hiszen az acél is akkor jó, ha hagyod kihűlni.

Ha kihűlt, újra felhevíted, s rendesen megedzed,
Minél többet pihensz, annál kitartóbb lesz a kezed,
S minél tovább bírod, úgy lesz nemesebb a munkád,
Végy vissza hát, ne kergesd a szomszédaid álmát.

S míg pihenődet töltöd, talán lesz pár perced,
mikor bánatodat asszonyoddal megbeszélheted,
Gyermekeidnek olvashatsz szép verseket,
S megismerheted a te Istenedet...

Fáradságtól remegő kezemből esik ki a nemes penna,
De hagyok még időt rá, hogy Istenemmel beszéljek...
Még ma...