Lassan serceg a falon a vakolat,
Múlik az idő, és veszendőbe megy minden.
Könnyek próbálják mardosni torkomat,
de nincs miért erőltetnem, nincsen.

Tagadom az életet, hisz nincstelen vagyok,
nem adtam semmit, mi örökkévaló,
s nincs mi múlandó, amit birtokolhatok,
csak én vagyok, a tévedten bolyongó.

Mióta anyám keblén világra jöttem,
ez országnak adósa lettem, s adóm csak nő.
időközben vajmi keveset teremtettem,
s számláim, tartozásaim mértéke rettentő.

Mit is teremthetnék, mi örök, s minek?
Kis idő múlva nem lesznek kiket érdekeljen,
mikor nem létező unokáim idői letelnek,
ugyan kinek hoznék változást életében?

Kit fog érdekelni majd egy Udvari Bolond,
kinek nyomtalan tűnt el minden dolga,
Nem lesz egy lélek sem, ki érte könnyet ont,
nem fog róla szólni sem mese, sem monda.