Van, hogy a lelkem pattanásig feszül,
Ujjaim görcsösen kaparják a szavakat
Gerincem húrjain a lendület bőgőzik
S fülem nem hallja az Isteni hangokat.

Szívem próbálja követni a napok sebességét,
Tüdőm zihálva kapkod a levegőért,
Izmaim ránganak, térdem, lábam remeg,
Egész testem imádkozik egy kis békéért.

Nem figyelek rá, meg sem hallom sírását,
Tükörben nem veszem észre hogy szememből
hiányzik minden szép, minden szeretet,
Kifacsarom az utolsó leheletet is testemből.

Gázra lépek, elpörög az összes kerék,
De ügyes vagyok, kormányba kapaszkodom,
Taposom tovább az ösvényt, hajtom magam,
Minden energiámat az aszfaltra tolom...

De állj! Egyszerre csak...

Valahol egy halk szót meghallok...

Nyelvemen szólít...

S hozzám szól biztosan...

Megállok pillanatra, de mást nem hallok...

Gondolkodom, mi volt az a szó,
Mit akarhatott tőlem, ki szólított?
Mi volt az a halk hang,
Mikor szólt, mit mondott?

Leülök, s elgondolkodom,
Miért nem járok lassabban,
Nem zuhannának el mellettem a képek,
Hallhatnám a hangokat, szólnának azok bármilyen halkan...

Gondolataimba merülve megmozdul a levegő mellettem,
Megjelenik egy szép angyal s rám emeli mosolyát...
Kitárja szárnyait, körülölel szeretetével, megnyugszik lelkem,
Szárnyai összefonódnak fejem felett, s már nem nyomom a gázt.

Elálmosodom, csak megbékélni szeretnék, aludni.
Összekuporodok a földön, mosolygok rá az életre,
lehunyom szemem, hisz biztonságban érzem magam,
s fejem alá anyám karját álmodhatom végre.

Gyönyörű zene kúszik lassan a fülembe,
Megsimogatja a koponyámat belülről,
Bizsergetve bekúszik a gerincembe,
S onnan aranyszínben árad ki az én testemből.

Az ég zenéje ez az Univerzum éneke,
S végre érzem a zsigereimben ott az Isten ereje...