jesterc.hu - versek, gondolatok, neked, aki olvasod!

A végén

Ott voltam a végén.
Ott voltam, mikor Jézus veszített.
Ott voltam, mikor Buddha elesett.
Ott voltam, mikor az angyalok elhulltak.
S a lelkek mind magukra maradtak.

Itt állok, a végén.
Hideg minden, s kietlen.
Körülöttem sötét, a látóhatár végtelen.
Az út önmagába fordul, hiába taposom,
Csillagok kialszanak, fent magason.

Most itt vagyok,
S Nem tudom, mit mondjak neked,
És itt, ennek a piciny gyermeknek,
Mondjam, hogy minden rendben?
Hogyan, ha én sem hiszem?

De tudod mit?
Fogjátok meg erős kezem,
Tegyetek még egy kört az úton velem,
Hátha ezúttal megtalálom a kijáratot,
Legalább azt a kaput, amin kijuttok!

Jó lett volna...

Jó lett volna, ha valaki fogja kezem,
Mikor épp a sötétben az utam keresem.
Jó lett volna, ha valaki kezet nyújt értem
Mikor tömegben álltam elveszetten.
Jó lett volna, ha apám erõs keze megtart,
Mikor mélység hívó hangja agyamba mart,
Jó lett volna... ha anyám megtanít szeretni,
Mikor már nem tudtam többé hinni.

Szeretni és hinni...
Hinni a szeretetben...
Jó lett volna...

Legszebb csillagnak

Művészetem lelketlen fénytelensége
haloványan sötétlik a végtelenségbe.

Áttúrom zsebeimet hátha meglelem
elhagyott, megkopasztott lelkem.

Zsiványság álcájába bújt kincseim
húzzák mélybe görcsben álló kezeim.

Sötét a hold, nappal szemeim nem látnak
mert feláldoztam magam a legszebb csillagnak!

Néha ki kell lesni a fedezékből...

Már-már föladtam...
Tetteim, gondolataim életképtelenek,
Álmaim szürkék, porosak voltak, s jelentéktelenek.

Megadtam magamat
Az elnyomott hétköznapoknak.
Meghajtott fejjel írtam le a sorsomat.

De ahogy elkezdtél hozzám beszélni...
Ráébredtem, elzártam a lelkem.
Barikád mögött ültem, s onnan ki sem néztem.

Kilestem egy picit hát az ajtó mögül,
Szemem hunyorgott a fénybe,
S tucatnyi ember nyújtotta jobbját felém.

Nicsak! Barátok kik odakint várnak!
Egy a célunk, ugyanarról beszélünk,
Ugyanaz csábít, s egy irányba megyünk!

Gyertek hát keblemre barátaim,
Gyertek, töltök nektek, igyunk egyet!
Igyunk arra, hogy egy a szív, mi hajt minket!

 

Szeretnék hinni...

Szeretnék hinni valamiben, az életben,
Szeretném hinni, hogy a végső válasz a szeretet
S, hogy a boldogság mindent feledtet.

Szeretnék hinni egy vallásban, az úr jóságában,
Szeretném hinni, hogy élni fogok a halál után,
S, hogy célba ér akár egyetlen imám.

Szeretnék hinni a békében, a végtelenben,
Szeretném hinni, hogy lesz majd megváltás,
S, hogy a harcom nem csupán kínlódás.

Szeretném elhinni, hogy van egy másik világ,
hogy az élet nem csupán születés s halál.

Szánalmas kis tudat az én jussom,
Az én e világi megvilágosodásom.

Értem a fekete lyukat, értem csillagokat,
Értem a gravitációt, az atomokat.
Értem a fény rezgését, értem az idő folyamát,
Értem az fizikai rendszerek mozgását.

Értem a kézzel fogható világ minden porcikáját,
Értem az egész univerzum, szövevényes húrhálóját,
Összeáll egy egésszé, összeáll egy rendszerré,
S kiszorul a helye hitnek, kiszorul a hely, mi Istené...

Agyam a hormonok, számítások halmazaként
állítják elő gondolataim írásba vetülő képét.
Hol van innen a lelkem?
Hol van innen az én Istenem?

Látom érzelmeim kémiáját, kedvem hormonjait,
Szinte hallom idegsejtjeim villámait.
Tudom milyen elven működik testem,
S tudom mily hatásokra ver szívem.

Szeretnék hinni valamiben......
De lassan nem marad hely a lelkemben,
Hová beférjen egy Isten.....
Egy angyal, egy őrdög.... semmi sem.

Tükröm...

Tükörbe nézek, bámulom a szemben lévő arcot, 

Ki ez, honnan jött, és kivel vívott ekkora harcot,
Hogy így látszanak szemében azok a sebek,
Hol a mosoly, hol vannak a csillogó szemek?

Nem ismerem ezt az embert itt, nem látok mögé,
Hol született, ki nevelte, melyik vallás az övé?
Csupán a keserűséget látom arcvonásai közt,
Mi az, mi téged ennyire, ily mélyen meggyötört?

Összeszorul a szád, nem szólsz semmit,
Hadd fogjam meg kezed, mondd el a történetid,
Kezdd onnan, mikor még kisgyermek voltál,
Mikor éppen csak remeg? térdekkel először felálltál.

Ülj le mellém, mesélj, és sírj, ha elszorul a szíved,
Látni akarom a távolba szakadt lelked.
Minden szavadra kiéhezve, vágyakozva lesek,
Hiszen én vagyok az első, aki szeretlek...

Asszonyomnak

Lelkem remegve sóhajt egyet,
Nagy levegőt vesz, s idesúgja neved.
Testem elerőtlenedik, remeg a kezem,
Mikor felsejlik csoda mosolyod előttem.
Rám emeled angyalszép tekinteted,
S meglátom aranyszín, finom lelkedet.
Határtalan fényáradat zúdul arcomra,
Körbeölel, megfog, testem körbefonja,
S boldogság árad szét buzgó ereimbe,
mikor megérzem a végtelent szemedbe,

S ráébredek, mily csodálatos is az én Asszonyom!

Mikor az Isten szól a zenébõl

Zene tölti be a tudatom porlepte sarkait,
Szívemet dübörgésre buzdítja a ritmus,
Gerincemen pengeti a mester a dallamokat,
Lábam alatt nem érzem már a talajt,
Szárnyalok a szépség millió színében,
S lelkem örömtől kiállt fényév messzeségbe,

Van kivel mindezt megosztanom!

Sírnék...

Sírnék...
Üvölteném ki a négy szent határnak,
Gyertek, gyertek ide hozzám, hadd szeresselek bennetek!
Gyertek, hadd simogassam meg gyönyörű arcotok!
Csodálatos lelketek hadd magasztaljam az egekig!
Hadd gyújtsak szép jóságotoknak csilagokig érő tüzet!
Engedjétek, hogy világra szóló szerelmetek óriás luftballonná fújjam, mely ha már több nem fér belé, majd kidurranjon és ezzek a boldog érzéssel beterítsen mindenkit!

Akár azt is, aki nem érdemes rá...
Igen, ha legalább egy percre, ő is hadd érezze, milyen mikor szeret, milyen, mikor szeretve van...

Pörög a négy kerék

Van, hogy a lelkem pattanásig feszül,
Ujjaim görcsösen kaparják a szavakat
Gerincem húrjain a lendület bőgőzik
S fülem nem hallja az Isteni hangokat.

Szívem próbálja követni a napok sebességét,
Tüdőm zihálva kapkod a levegőért,
Izmaim ránganak, térdem, lábam remeg,
Egész testem imádkozik egy kis békéért.

Nem figyelek rá, meg sem hallom sírását,
Tükörben nem veszem észre hogy szememből
hiányzik minden szép, minden szeretet,
Kifacsarom az utolsó leheletet is testemből.

Gázra lépek, elpörög az összes kerék,
De ügyes vagyok, kormányba kapaszkodom,
Taposom tovább az ösvényt, hajtom magam,
Minden energiámat az aszfaltra tolom...

De állj! Egyszerre csak...

Valahol egy halk szót meghallok...

Nyelvemen szólít...

S hozzám szól biztosan...

Megállok pillanatra, de mást nem hallok...

Gondolkodom, mi volt az a szó,
Mit akarhatott tőlem, ki szólított?
Mi volt az a halk hang,
Mikor szólt, mit mondott?

Leülök, s elgondolkodom,
Miért nem járok lassabban,
Nem zuhannának el mellettem a képek,
Hallhatnám a hangokat, szólnának azok bármilyen halkan...

Gondolataimba merülve megmozdul a levegő mellettem,
Megjelenik egy szép angyal s rám emeli mosolyát...
Kitárja szárnyait, körülölel szeretetével, megnyugszik lelkem,
Szárnyai összefonódnak fejem felett, s már nem nyomom a gázt.

Elálmosodom, csak megbékélni szeretnék, aludni.
Összekuporodok a földön, mosolygok rá az életre,
lehunyom szemem, hisz biztonságban érzem magam,
s fejem alá anyám karját álmodhatom végre.

Gyönyörű zene kúszik lassan a fülembe,
Megsimogatja a koponyámat belülről,
Bizsergetve bekúszik a gerincembe,
S onnan aranyszínben árad ki az én testemből.

Az ég zenéje ez az Univerzum éneke,
S végre érzem a zsigereimben ott az Isten ereje...

Ezernyi láb

Fázom,
A fagy jégvirágot rajzol bőrömre
Ahogy csontomban kúszik felfele.
Gondolataim tovább hűtik testemet,
Ahogy látok elmenni nagy életeket.

Látok ezer lábat, tapossák az útjaikat,
Néha megcsúsznak, néha megbotlanak.
Testet, karokat és fejeket hordanak,
Emberformát öltenek, így botorkálnak.

Szédelegnek az út két széle közt bénán,
Egymás sarkában taposnak némán.
Egyik s másik kilöki társát az útszélre,
S hogy ez fáj neki... nem veszik észre.

Meggyújtok értük egy csendes gyertyát,
Fényén át a tiszta utat talán meglátják.
Reménykedem, hogy legalább lábnyomaikat
itt hagyják késői unokáiknak.

Ha a több ezer lábból csak egy pár
Gyújtja meg saját lángját az útpadkán,
Már megérte fellobbantani a mécsesemet,
Még ha későn is, gyengén is tettem meg.

Õsök ereje

Nyitok egy sötét lapot lelkem könyvében
Számba veszem rajta ősiességem,
Méretet számítok emlékeim távlatáról,
s felsejlenek képek egy messzi világról.

Szólítanak onnan régmúlt szellemek
Hallgassam meg őket s figyeljek.
Kinyújtott kezükben aranytálca,
s abban fortyog minden ős lángja.

Nyújtják nekem, fogadjam tiszta szívvel,
Fogadjam részemmé, növeljem szeretettel.
Megköszönöm, hagyom had áradjon bennem,
S gyújtson hatalmas tüzet a lelkemben.

Dobbantok hatalmasat, beleremeg az ég,
Sziklaormok roppannak, jöhet az ellenség,
Ezer meg ezer ős serege áll mögöttem,
Óriás erejük egyszerre árad belőlem.

Számat nyitom, s az ő szavuk árad,
Karom kitárom, az formázza kardjukat.
Szívem ontja szép szívük szeretetét,
Szemem látja az ő világuk színét.

Együtt indulunk el harcra,
S együtt jutunk majd diadalra.

Álomkép

Talpam alatt zsenge fű roppan
Minden lépéssel egyre közelebb a lelkem,
Csendes fohászt mormolok magamban,
Keresztes fűzért forgatok kezemben.

Minden mozdulat lázas fájdalmat okoz,
Csukott szemem mögött színek zsibonganak
Minden lélegzettel szívem jobban dobog,
S erőm tüzes szárnyai lassan kibomlanak.

Fák szerető karjai finoman körülfonnak,
Szél simogatja verítékes homlokomat.
A közelből patak hangjai nyugtatnak,
s az Istenre bízom a sorsomat.

Angyalok vigyáznak rám...

Angyalok vigyáznak odafentről,
Lelkem simogatják ujjbegyeik,
mikor harcolnom kell,
Szárnyuk suhogása rejt el a világ elől,
mikor menekülnöm kell,
Finom talpuk tapossák utamat előttem,
mikor mennem kell,
Szíveik apró rezzenései együtt ütnek szívemmel,
mikor szeretnem kell,
Halk szavaik csendes suttogása ad szót ajkaimba,
mikor felelnem kell.

Vihogó Bohócok

Bohócok sokadalma táncol hazám büszke tetemén
Nagy orrú, piros cipőjükkel taposnak társaim fején.
Vihogva szórják a hamis, megfestett kártyákat
amikre mind sötét joker figurákat rajzoltak.

Kuncogva dörzsölik selyemkesztyűs kezeiket,
Kifiguráznak, aláznak minket és isteneinket,
mondjunk vagy tegyünk bármit, mi igaz vagy jó,
nekik csak egy a lényeg, zsebük dagadhasson.

Dagadjon is csak dagadjon a pénztárca, s hamarosan,
Mikor már mindegyikünk teste ott fekszik a porban
kivesézve, felkoncolva s megölve, mindentől megfosztva,
akkor majd a Bohócok egymásra maradnak, s néznek gyanakodva,

Arcukról lesápad a mosoly, lehullik a festék,
Sírásra torzul bamba arcuk, s mikor felismerték,
hogy a másik bohócnak jobban dagad a zsebe,
rekedt kiáltással egymásnak rontanak sebtébe.

Felkoncolják egymást is, saját arcukba taposnak,
Végtagjaik törnek, fogaik kitörnek, s ütések csattannak.
Mígnem az utolsó, aki marad, halálos sebet szerezve
kuporgatja zsebe tartalmát a véres padlóról össze.

Mikor az utolsó Bohóc sóhajtozik a nyereményén,
Akkor valaki hazámfiaiból megmozdul a kupac mélyén.
Ezer sebtől legyengülve, de feltápászkodik,
Figyeli a Bohócot, közbe meg-meg csuklik.

Megcsóválja csapzott fejét, megfordul,
Otthagyja szerencsétlent, s bicegve elindul
Ha kijáratot eléri végre megmenekül,
S boldogulni fog majd a Bohóc nélkül.

Pár perc múlva ismét valaki előmászik.
Felkel aztán még valaki, s őt is követi egy másik.
Véreznek ők is, de életben maradnak.
Lassan az összes felkel, s mindent otthagynak.

A Bohóc halálos vergődésében tudatára lel,
Hogy zsebe tartalma senkinek sem kell.
Értéktelen így, s ha nem kell senkinek,
hát neki akkor meg minek?

Mások Istenéhez fohászkodik, hogy segítsen rajta,
Értékei elvesztek, de még kellene maradnia.
A Mi Istenünk meghallgatja,
S magához hívja elszámolásra...

Otthon voltam...

Otthon Voltam...

Ahol a hegy értem ontja hűs forrását,
hol a fenyők nekem sírják az ég bánatát.
Szívem együtt dobbant az anyaföld lelkével,
S Tűzből támadt esőben szálltam barátaim énekével.

Otthon voltam...

Hol ha magasba nyújtom kezem,
S Isten oly közel van, hogy arcát érinthetem.
Hol közelebb került hozzám Anyám is Apám is,
Minden, mi földből s égből született, s még talán én is.

Otthon voltam...

Veled, ki otthonom része vagy,
Veled, ki gyermekemnek életet ad.
Veled, kinek mosolyomat szeretettel adom,
kivel együtt szívtam a fenyők illatát fent a hegyormon.

Otthon voltam...

Hosszú évek óta újra boldogan zúgott fodrozódva
lelkemnek hűvös madárcsicsergéstől zengő patakja,
Óriásfenyők vigyázták Istentől kapott szeretetem
ibolyaszínben forrongó földöntúli lángját, mi átjárja testem.

Otthon voltam...
Köszönöm neked Istenem,
köszönöm neked Szerelmem,
s köszönöm neked én Hazám...

Ima, hazámért

Nimród csillagfényű tüzéből kipattant
Ősi harcos vérből származó. hazám fia vagyok.
Külföldi gének küzdenek bőröm alatt,
s mégis a kárpátok örök sarjának maradok.

Markomban anyaföldem porát tartom,
Istentől fosztott múlttalan, sivár hazám lelke ez,
Torkomat sírás szorongatja, könnyem földnek adom,
S Boldog Szűz anyám testét újra teremtem.

Két kézzel gyúrok új életet a testbe,
kicsiny, száraz, virágzó ködöt sírok lélek házának,
S kérem, hogy a többi Magyar is ezt tegye,
Megszenvedett munkával adja szívét országának.

Istenünket kérem, Mária országa újra szép legyen,
Atilla igazsága legyen jussa mindenkinek,
Az örök harag, gyűlölet helyébe szeretet lépjen,
S Szent László ereje álljon elő példaképünknek.

Napunk tüze élethozó erejével süsse földjeink,
hol teremjenek gyümölcseink miket Istenünk adott ,
Büszke hazánkban születhessenek gyermekeink,
Akiket Boldog Asszonyunk szeretetéből nekünk adott.

Ismét csak: Miért?

Lassan serceg a falon a vakolat,
Múlik az idő, és veszendőbe megy minden.
Könnyek próbálják mardosni torkomat,
de nincs miért erőltetnem, nincsen.

Tagadom az életet, hisz nincstelen vagyok,
nem adtam semmit, mi örökkévaló,
s nincs mi múlandó, amit birtokolhatok,
csak én vagyok, a tévedten bolyongó.

Mióta anyám keblén világra jöttem,
ez országnak adósa lettem, s adóm csak nő.
időközben vajmi keveset teremtettem,
s számláim, tartozásaim mértéke rettentő.

Mit is teremthetnék, mi örök, s minek?
Kis idő múlva nem lesznek kiket érdekeljen,
mikor nem létező unokáim idői letelnek,
ugyan kinek hoznék változást életében?

Kit fog érdekelni majd egy Udvari Bolond,
kinek nyomtalan tűnt el minden dolga,
Nem lesz egy lélek sem, ki érte könnyet ont,
nem fog róla szólni sem mese, sem monda.

Home ← Korábbi bejegyzések